Szürke hályog

Két ismerősömnél szürke hályogot diagnosztizáltak. Elég ijesztő, amikor az ember egyre kevésbé lát és bizonytalanná válik minden megmozdulása. Teljesen természetes, hogy szemész orvoshoz megyünk, aki előjegyzésbe veszi a műtétet. Szorongunk, de bízunk az orvostudományban: két kis metszést ejtenek a szaruhártyán, kicsúsztatják a zavarossá vált szemlencsét és a helyébe egy személyre szabott mű szemlencsét illesztenek – rutinműtét. Ez is kicsit ijesztő, de mi más választásunk van?

Úgy vélem, hogy a szürke hályog népbetegség – átvitt értelemben, és éppen emiatt egyre inkább fizikai értelemben is. Eltakarja a többség szeme elől a természet kézenfekvő összefüggéseit. A magyar nyelv csodálatos. Magában rejti a mélyebb összefüggéseket. Amikor azt mondjuk valakiről, hogy „hályog van a szemén”, ez azt is jelenti, hogy nem látja tisztán az élet dolgait. Ha nem segít ezen idejében, akkor a lelki ok testi szinten is megnyilvánul, megjelenik a tünet. A tünet olyan, mint egy jelzőlámpa, aminek eredetileg a funkciója az, hogy jelezze, mit kell megjavítani a szerkezetben. A javítás után a jelzőlámpa már nem jelez. Tehát, ha szürke hályogunk van, akkor van valami változtatnivaló, van valami nehézség az életünkben, persze fogalmunk sincs, hogy pontosan mivel kellene törődnünk.

Eltávolodtunk a természettől, a saját érzelmeinktől. Nem érezzük őket, vagy ha igen, akkor nem hallgatunk rájuk „nem hallgatunk a szívünkre”. Romlani kezd a szemünk, és ennek eredményeképpen előbb-utóbb a fizikai valóságot is egyre kevésbé látjuk jól. Ha kicsit lelassítanánk, ha egy kicsit jobban figyelnénk a gondolatainkra, a testünkre és az életünkre, akkor kézenfekvő lenne, hogy elkezdjünk végre az érzelmeinkkel is foglalkozni.

A szürke hályog tünete mögött (és minden tünet mögött) egy történet van. Egy múltban velünk történt dolog, ami mélyen érintett bennünket, és amit sok-sok év alatt sem bírtunk „feldolgozni”. Hordozzuk a "mélytudatban" és a sejtjeinkben, bár lehet, hogy már régen elfelejtettük. Emiatt viszont képtelenek vagyunk örömmel nézni a jövőbe. „Homály fedi a jövőt.” A változtatnivaló egyszerűen az lenne, hogy tanuljunk a gyerekektől, akik nem homályosnak, hanem tisztának, derűsnek látják a jövőt, kíváncsisággal, örömmel várják, hogy mi fog történni, élveznek minden új dolgot, minden találkozást. Azonnal kifejezik az érzelmeiket, és a sírás vagy toporzékolás után nem foglalkoznak a sérelmükkel, azonnal elfelejtik a múltat.

Ezt mi felnőttek is meg tudjuk csinálni. Kis segítséggel el tudunk vonatkoztatni a múltunktól. Mi lenne, ha változtatnánk a hozzáállásunkon? Emlékszem a saját cinikus, lekezelő hozzáállásomra, amikor az első olyan könyvet olvastam, amiben a lelki problémák és a testi tünetek összefüggéseiről volt szó. Ma már ezek az összefüggések tudományos alátámasztást nyertek. Dr. Hamer Orvostudomány a feje tetején c. könyvéből kiderül, hogy egy-egy konkrét konfliktus után, a konfliktusnak megfelelő pontos helyen az agyunkban és párhuzamosan egy szervünkben azonnal kimutatható elváltozás jön létre, és azt is lehet tudni (meg lehet precízen jósolni), hogy a konfliktus kezelésétől függően később mi fog történni.   Dr. Bruce Lipton Tudat a belső teremtő, vagy Dawson Churc Génjeink csodája c. könyvekből sokkal többet megtudhatunk ezekről az összefüggésekről, és felhasználhatjuk arra, hogy közeledjünk a megértő és szerető emberi mivoltunkhoz, akinek a természetes állapota az egészség, mert hitem szerint legbelül mindannyian ilyenek vagyunk. (Az említett "kis segítség" lehet pl. az EFT. www.humanharmony.hu )

A gének meghatározzák a sorsunkat

Valahol azt olvastam, hogy minden állítás után tegyek kérdőjelet, ha szélesíteni akarom a látásmódomat. Tehát a címben található állítás kérdéssé alakítva így hangzik:

·         A gének meghatározzák a sorsunkat?

Igen, eddig így tudtam, valakitől (a tanáraimtól, a szüleimtől) megtanultam még gyerekkoromban. Teljes szívemmel hittem abban, hogy a szüleim mindentudók, és a tananyag sem véletlenül tartalmazza, amit tartalmaz; bizonyára okos emberek sűrítették a még okosabb tudósok által felfedezett dolgok lényegét a tankönyvekbe. A későbbiekben ezt a tapasztalataim is alátámasztották.

Hogy folytassam az állítások kérdéssé alakítását:

·         A szüleim, a tanáraim mindentudók?

Nem. Ők is hallottak, megtanultak dolgokat.

·         A tudósoknak mindig igazuk van?

Nem. Az elméletek többségét csak egy ideig fogadják el az emberek, jönnek mindig új elméletek.

·         A megismételt kísérletek mindig ugyanazt az eredményt hozzák?

Nem. Én magam is terveztem kísérleteket, és akárhogy igyekeztem, hogy a kísérleti körülmények ugyanolyanok legyenek, mégis ami elterveztetett, az többnyire nem a terv szerint végeztetett („ember tervez, Isten végez”).

·         A tapasztalataim alátámasztották, hogy a gének meghatározzák a sorsunkat?

Azt gondoltam, hogy igen. Megfigyeltem szülők és gyermekek hasonló arcvonásait, mozdulatait, viselkedését, betegségét, sőt sorsát is. Megfigyeltem az ellenkezőjét is; egyáltalán nem törvény, hogy a gyermek a szülei sorsát kövesse.

Ha visszagondolunk a saját sorsunkra, nem csak a gének, hanem a véletlenek is alakították a sorsunkat, pl. amit mások társaságában tapasztaltunk, az éppen úgy befolyásolhatta a sorsunkat, mint az otthonról hozott dolgok.

Később aztán olvastam arról, hogy a gének hordozzák az örökítő anyagot, ezeknek köszönhető, hogy emberformánk és emberre jellemző képességeink vannak; látunk, hallunk, beszélünk, írunk, olvasunk, tanulunk, mozgunk, cselekszünk, szeretkezünk. A génjeink ezen felül viszont végtelen sok sors variáció lehetőségét is magukba rejtik, és hogy mégis melyik sors válik valóra, az attól függ, hogy hogyan gondolkodunk.

·         A gének tehát meghatározzák a sorsunkat?

A mai tudományos álláspont szerint igen és nem. Embersorsra vagyunk kárhoztatva, mert embernek születtünk, de hogy milyen sors vár ránk, abban a gondolkodásunk a meghatározó. Legfőképpen az a fajta gondolkodásunk, amit hatéves korunkig magunkba szívtunk a környezetünkből, mint egy szivacs, és rögzítettük az elménkbe. Ez a beégetett „merevlemez” kísér végig bennünket életünkön, és határozza meg a sorsunkat. Ha nem tetszik a sorsunk, akkor kedvünkre alakíthatjuk a gondolkodásunkat, tanulhatunk bármit, átírhatjuk elménk programjait, és akár le is cserélhetjük a „merevlemezt”. Ugye feltűnt, hogy milyen találó az elménkre a „merevlemez” metafora? Néha végtelenül merev gondolkodásúak tudunk lenni! (Ez abban nyilvánul meg, hogy másokat végtelenül merev gondolkodásúaknak tartunk…) Mi lenne, ha rugalmasabbá tennénk magunkat?

Könyvek ebben a témában: Dawson Church: Génjeink csodája /Az epigenetikai gyógyítás és szándékaink új biológiája/, Bruce Lipton: Tudat, a belső teremtő /A sejtek mágiája/